és terjesztenem kell a belső fényt
a tér és idő sötétjébe.
Alvásra késztet a természetesség:
a lélek mélységének kell virrasztania
és sápadt napfényt árasztani
a hűvös téli áradatban.
A lélek nagy kilégzése véget ért. Eljött az ősz, ami a lehelet visszatartását idézte elő a természetben és az emberi bensőben. Az egyensúlyi állapot és egyidejűleg a nagy belégzés kezdetéről, amikor a lélek újra önmagába tér vissza, elmondható:
Most önmagamhoz kell tartoznom...
Az önmagába való visszatérés azonban nem jelent önmagába való zárkózást is. Nyári megjelenésekor önmaga terültén élt, az érzéki sejtelem álmodozásában és elfogadta a nyár minden ajándékát, mindenekelőtt a napfényt és a meleget.
Ezeket az adományokat most bensőségessé kell tenni, lángra kell lobbantani a belső napot, mely belülről ragyogja be az elsötétülő környező világot.
A lélek súlypontja belülre kerül át, az érzéki átélés eltompul és együtt szenderül álomba a külső őszi természettel.
Azonban az ember felébredt és megvilágított bensőjének virrasztania kell, és ezt mindenekelőtt azokon a területeken kell megtennie, ahol a lélek közvetlenül érintkezik a világgal - a lelki test mélységeiben, melyek által benyomásokat szerez kívülről és saját impulzusait a külvilág felé bocsátja ki.
Ez a tűz területe az emberi lélekben - a tűzé, amely vágyak és szenvedélyek pusztító tüze vagy tisztító áldozati lángja, a világba kisugárzó szerelem napsugara lehet, amelynek révén már áramlani kezd a tél hidege.
Ezt az időszakos helyzetképet a mostani hét bölcselkedése teszi érthetővé."
Rudolf Steiner
